„Délután kettőig, amíg apánk írt, tilos volt zajongani”
Örkény István
„Csak jó és rossz ember van”
Egyperces novelláit mindenki ismeri, a Tótékon nemzedékek nevettek, és sírtak, az íróról azonban keveset tudott a közönsége. Örkény végtelenül szerény, zárkózott ember volt, aki mindenkit meghallgatott, de saját életéről keveset mesélt. Ám annál többet írt…
Harmincöt éve, hogy nincs köztünk, de folyamatosan játsszák a darabjait, színházat, könyvesboltot neveztek el róla. A napokban ért véget az Örkény-emlékév, amit az író születésének 100. évfordulója alkalmából rendeztek. Rengeteg levél, és fotó előkerült, írt három feleségéhez fűződő viszonyáról, a válásairól, az újrakezdésekről, és rendszeresen írt viccesnél viccesebb leveleket a gyerekeinek. Angéla és Antal pici gyerekkoruktól kezdve a nyarat mindig a Balatonon töltötték a nagymamájuknál. Az Egyperces meselevelek jó része ekkor született.
„Még nem ismertük a betűket, a nagymama olvasta fel apu leveleit, amelyeknek az volt az érdekessége, hogy telerajzolta őket mindenféle vicces ábrával. Jellemző volt rá, hogy amikor például érszűkülettel műtötték a lábát, a levélben lerajzolt egy levágott lábat, de minket megnyugtatott, hogy azt besózva hazavihette… - meséli Angéla, az idősebb testvér. – Apánk második házasságából születtünk, emlékszem, amikor az öcsém, Antal a világra jött. Négy éves voltam, addig én voltam a kedvenc, ő pedig akaratlanul is kitúrt ebből a kiváltságos helyzetből. Szép volt, okos, és engedelmes, minden szülő álma. Úgy éreztem, őt jobban szeretik, halálosan féltékeny voltam rá. Ettől aztán egyre dacosabb, kezelhetetlenebb lettem”- emlékszik vissza Angéla, aki évek múltán persze megbékélt a helyzettel, s később a legjobb testvérek lettek Antallal.
A gyerekek a nyarat éveken át a Balatonnál töltötték, de otthon, az év nagyobbik részét, 1958-ig, míg a szülők el nem váltak, az édesanyjukkal és az édesapjukkal. Viszonylag nagy önállóságban és szabadságban élhettek, azonban volt néhány szabály, amit kötelező volt betartani. Az egyik ilyen, hogy délután kettőig, amíg Örkény írt, tilos volt a lakásban zajongani. A másik, hogy tilos volt hazudni, vagy, ahogy az édesapa fogalmazott, mindig igazat kellett mondani!
„Példaértékű volt számunkra, hogy milyen művelt, intelligens, szerény és puritán ember az apánk. Kiskorunktól kezdve felnőttként bánt velünk, például ha vendégek jöttek, nem kellett korán lefeküdnünk. Ha kedvünk volt, mi is ott lehettünk. Mindig azt vallotta, hogy ember és ember között nincs különbség. Gondolkodásmódja abból fakadt, hogy bár nagypolgári, jómódú családba született, a háború mindent megváltoztatott az életében. Elvitték munkaszolgálatra a Don kanyarhoz, majd több évre hadifogságba is, ahol több száz emberrel lakott egy barakkban. Ott megtanulta, hogy nincs különbség az emberek között, legfeljebb jó és rossz ember van. Fura módon a hadifogság alatt, az éhezések kellős közepén tanult meg főzni is. Mesélte nekünk, hogy fejben főztek. Amikor éheztek, azzal szórakoztatták magukat a fogolytársaival, hogy az ételeket fejben elkészítették.
Miután hazakerült a fogságból, főznie ugyan nem kellett, mert anyánk ezt megtette, enni viszont imádott. Kedvence volt a rántott borjúláb. Vigyáznia kellett, mert hajlamos volt a hízásra. Sármos ember volt, remek humorral, szerette a jól öltözött, szép és okos nőket, a férfiakkal ellentétben, ő szívesen kisérte el feleségeit a ruhavásárláskor. Maga is remek ízléssel válogatott. Furcsa, de olyan, mintha még ma is velünk lenne…”
Egyperces novelláit mindenki ismeri, a Tótékon nemzedékek nevettek, és sírtak, az íróról azonban keveset tudott a közönsége. Örkény végtelenül szerény, zárkózott ember volt, aki mindenkit meghallgatott, de saját életéről keveset mesélt. Ám annál többet írt…
Harmincöt éve, hogy nincs köztünk, de folyamatosan játsszák a darabjait, színházat, könyvesboltot neveztek el róla. A napokban ért véget az Örkény-emlékév, amit az író születésének 100. évfordulója alkalmából rendeztek. Rengeteg levél, és fotó előkerült, írt három feleségéhez fűződő viszonyáról, a válásairól, az újrakezdésekről, és rendszeresen írt viccesnél viccesebb leveleket a gyerekeinek. Angéla és Antal pici gyerekkoruktól kezdve a nyarat mindig a Balatonon töltötték a nagymamájuknál. Az Egyperces meselevelek jó része ekkor született.
„Még nem ismertük a betűket, a nagymama olvasta fel apu leveleit, amelyeknek az volt az érdekessége, hogy telerajzolta őket mindenféle vicces ábrával. Jellemző volt rá, hogy amikor például érszűkülettel műtötték a lábát, a levélben lerajzolt egy levágott lábat, de minket megnyugtatott, hogy azt besózva hazavihette… - meséli Angéla, az idősebb testvér. – Apánk második házasságából születtünk, emlékszem, amikor az öcsém, Antal a világra jött. Négy éves voltam, addig én voltam a kedvenc, ő pedig akaratlanul is kitúrt ebből a kiváltságos helyzetből. Szép volt, okos, és engedelmes, minden szülő álma. Úgy éreztem, őt jobban szeretik, halálosan féltékeny voltam rá. Ettől aztán egyre dacosabb, kezelhetetlenebb lettem”- emlékszik vissza Angéla, aki évek múltán persze megbékélt a helyzettel, s később a legjobb testvérek lettek Antallal.
A gyerekek a nyarat éveken át a Balatonnál töltötték, de otthon, az év nagyobbik részét, 1958-ig, míg a szülők el nem váltak, az édesanyjukkal és az édesapjukkal. Viszonylag nagy önállóságban és szabadságban élhettek, azonban volt néhány szabály, amit kötelező volt betartani. Az egyik ilyen, hogy délután kettőig, amíg Örkény írt, tilos volt a lakásban zajongani. A másik, hogy tilos volt hazudni, vagy, ahogy az édesapa fogalmazott, mindig igazat kellett mondani!
„Példaértékű volt számunkra, hogy milyen művelt, intelligens, szerény és puritán ember az apánk. Kiskorunktól kezdve felnőttként bánt velünk, például ha vendégek jöttek, nem kellett korán lefeküdnünk. Ha kedvünk volt, mi is ott lehettünk. Mindig azt vallotta, hogy ember és ember között nincs különbség. Gondolkodásmódja abból fakadt, hogy bár nagypolgári, jómódú családba született, a háború mindent megváltoztatott az életében. Elvitték munkaszolgálatra a Don kanyarhoz, majd több évre hadifogságba is, ahol több száz emberrel lakott egy barakkban. Ott megtanulta, hogy nincs különbség az emberek között, legfeljebb jó és rossz ember van. Fura módon a hadifogság alatt, az éhezések kellős közepén tanult meg főzni is. Mesélte nekünk, hogy fejben főztek. Amikor éheztek, azzal szórakoztatták magukat a fogolytársaival, hogy az ételeket fejben elkészítették.
Miután hazakerült a fogságból, főznie ugyan nem kellett, mert anyánk ezt megtette, enni viszont imádott. Kedvence volt a rántott borjúláb. Vigyáznia kellett, mert hajlamos volt a hízásra. Sármos ember volt, remek humorral, szerette a jól öltözött, szép és okos nőket, a férfiakkal ellentétben, ő szívesen kisérte el feleségeit a ruhavásárláskor. Maga is remek ízléssel válogatott. Furcsa, de olyan, mintha még ma is velünk lenne…”